Továbbra is azt látom, hogy amint a magánéletemben valami rossz dolog történik, a szakmai oldala az életemnek fellendül.
A múltkori bejegyzésben említettem a cicafiút. Nos, hirtelen felindulásból, plusz több emberke buzdítására, írtam neki egy jóóóó hosszú sms-t. Egy munkatársam reakciója tegnap az üzenetre, mikor megmutattam neki, először is az volt, 'Hogy mi?! Uram isten, milyen hosszú!'. Itt már végképp tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Az üzenet tartalma az volt, hogy kvázi a tudtára adtam, hogy szívesen találkoznék vele, ha ő szeretne velem találkozni, és hagyja figyelmen kívül az üzenetemet, ha félreértettem a jeleket és még csak eszébe sem jutott ilyesmi (-mármint, hogy szeretne találkozni velem-ezt csak itt jegyeztem meg) (és számomra voltak jelek, mások szerint is, de most már látom, hogy inkább félreértettem és csak kedvelt és kedves volt hozzám). Nem reagált rá a világon semmit, de másnap kerülte a kollégákat ebédnél (ők cukkoltak minket múlt hét pénteken, hogy mióta vagyunk együtt és ilyesmik), és állítólag elveszettnek tűnik. Eddig minden pénteken megkérdezte vagy a többiektől, vagy tőlem, hogy megyek-e a közös sörözésre. Nos, ez most elmaradt. Valószínűleg inkább nem is akarta tudni, vagy titokban reménykedett, hogy nem megyek. Nem mentem. Nem mertem.
Borzasztóan rosszul érzem magam amiatt, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Kb. letámadtam! Emlékszem, az járt a fejemben, hogy ki akarom deríteni, hogy szeretne-e valamit, vagy sem, hogy tudjam és tovább tudjak lépni, ha nem szeretne semmit. Ám ehhez egy eléggé agresszív utat választottam, úgy tűnik. És el kell fogadnom a tényt, hogy ha egy pasi akar valamit, akkor tesz lépéseket az ügy érdekében. Ha látni szeretne, akkor ír vagy galambot küld, vagy bármi egyéb. Például tegnap Antoine rám írt éjszaka 3/4 2-kor, hogy hol vagyok, mert ha még abban a bárban vagyok, akkor jön és találkozzunk. Már itthon voltam. Plusz, a bökkenő vele az, hogy 6 órával korábban a barátnője mellett iszogattam a mojitót, miközben Antoine koncertezett a zenekarával egy fellépőhelyen Dijonban, mint előzenekar. Miután írtam neki, hogy már itthon vagyok, megnyugtatóan írta, hogy rendben, jövő héten úgyis találkozunk. És tényleg, mert egy közös ismerősünk elhívott mindkettőnket, hogy találkozzunk.
Szóval elszúrtam egy kvázi barátságot amiatt, mert türelmetlen és önző vagyok, ahelyett, hogy vártam volna még pár napot mondjuk, amíg lenyugszom és elmúlik az egész, és élvezhetném a társaságát továbbra is. Remélem van annyira érett, hogy ha legközelebb találkozunk és azt mondom neki, hogy ne haragudj, hülye voltam, nem kellett volna letámadnom téged, rendben vagy-e, gyere, menjünk sörözni a többiekkel, akkor azt mondja majd, hogy nincs gond, persze, menjünk sörözni.
Egész héten szar kedvem volt emiatt és amiatt, mert nem történt semmi előrelépés munka ügyben a hét közepéig. Ahogy egyre rosszabbul éreztem magam cicafiú miatt, elkezdtem kapni az emaileket.
- Először a főnököm, hogy egy svédországi kutató érdeklődik felőlem (adtam be oda jelentkezést), ajánlást kért tőle, majd ismét írt neki és tovább kérdezősködött. Umea-ban lenne a munka, ami Észak-Svédország, ahol hideg van ám, brrrrr. Egy nőci csoportvezető keres posztdokot (ez lennék ugye én) 1,5 évre, ha jól emlékszem. A téma érdekesnek tűnik.
- Az elveszett versaillesi nő is előkerült csütörtök éjszaka, amikor is megírta, hogy a lista élén állok, holtversenyben egy másik emberkével. Kérdezte, hogy HA (továbbra is képtelen dönteni) engem hív el személyes találkozóra, akkor ráérnék-e március elején, majd közölte, hogy májustól hamarabb biztosan nem kezdhetnék, és, hogy ez probléma-e. Ráérek én, persze, és pillanatnyilag nem probléma a májusi kezdés sem. Fogalmam sincs miért ilyen borzasztóan lassú ez a dolog ott. A téma itt is érdekes, és ők 2 évre keresnek.
- A harmadik, akár esélyesnek tűnő hely pedig, Hollandiában Utrecht városában lévő kutatóintézet, ahol azt hiszem szintén 1,5 évre keres egy csoport új posztdokot, izgalmas témával és a legtöbb fizetéssel a 3 hely közül (plusz év végi bónusz és szabadság bónusz). A sors keze, hogy egy volt kollégám, aki januártól pont abban az intézetben dolgozik, és most pénteken találkoztam vele, és említettem neki, egyszer csak mondta, hogy hát ez az a csoport, ahol ő van. Azt mondta, hogy ejt egy-két jó szót az érdekemben, ha lesz rá lehetősége. Hálás köszönet érte!
Szóval a magánéletemen folt esett, ám a szakmai rész ott rejti magában a szikrát, ami lángra lobbanthatja a 'kárrieremet' újra. Hogy miért van ez, fogalmam sincs. Igazán örülnék, ha magaménak tudhatnám mindkettőt, mert őszintén szólva, már nem emlékszem rá, hogy milyen is az. Na de, nem szeretnék telhetetlennek tűnni; egy szép országban élek, kedves emberekkel körülvéve (akiket általában nem bántok), élvezem per pillanat a francia állam anyagi támogatását, ám szorgosan munkálkodom, hogy én is hozzájáruljak e társadalom erejéhez, és szép lassan a betegségem is elmúlik úgy 2 hét után, melyből 3 napot teljes némaságban töltöttem (pedig nem is szedtem be a szteroidot, mint gyulladáscsökkentőt, meglátva, hogy milyen más betegségek esetén alkalmazzák; pl. sclerosis multiplex és agyvelő gyulladás, és elnézve a hosszú mellékhatás listát, meg pláne. Nekem csak gégegyulladásom volt, szóval nem vágyok még gyomorvérzésre, mentális zavarokra vagy megnövekedett koponyaűri- és szembel nyomásra). Újra értelmet nyert az az érzés, amikor nem érzed a tüdődet a mellkasodban, és akárhogy fekszel, nem érzed, hogy nyomódik és szorul kifelé a levegő belőle. Köszönöm testem!
A múltkori bejegyzésben említettem a cicafiút. Nos, hirtelen felindulásból, plusz több emberke buzdítására, írtam neki egy jóóóó hosszú sms-t. Egy munkatársam reakciója tegnap az üzenetre, mikor megmutattam neki, először is az volt, 'Hogy mi?! Uram isten, milyen hosszú!'. Itt már végképp tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Az üzenet tartalma az volt, hogy kvázi a tudtára adtam, hogy szívesen találkoznék vele, ha ő szeretne velem találkozni, és hagyja figyelmen kívül az üzenetemet, ha félreértettem a jeleket és még csak eszébe sem jutott ilyesmi (-mármint, hogy szeretne találkozni velem-ezt csak itt jegyeztem meg) (és számomra voltak jelek, mások szerint is, de most már látom, hogy inkább félreértettem és csak kedvelt és kedves volt hozzám). Nem reagált rá a világon semmit, de másnap kerülte a kollégákat ebédnél (ők cukkoltak minket múlt hét pénteken, hogy mióta vagyunk együtt és ilyesmik), és állítólag elveszettnek tűnik. Eddig minden pénteken megkérdezte vagy a többiektől, vagy tőlem, hogy megyek-e a közös sörözésre. Nos, ez most elmaradt. Valószínűleg inkább nem is akarta tudni, vagy titokban reménykedett, hogy nem megyek. Nem mentem. Nem mertem.
Borzasztóan rosszul érzem magam amiatt, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Kb. letámadtam! Emlékszem, az járt a fejemben, hogy ki akarom deríteni, hogy szeretne-e valamit, vagy sem, hogy tudjam és tovább tudjak lépni, ha nem szeretne semmit. Ám ehhez egy eléggé agresszív utat választottam, úgy tűnik. És el kell fogadnom a tényt, hogy ha egy pasi akar valamit, akkor tesz lépéseket az ügy érdekében. Ha látni szeretne, akkor ír vagy galambot küld, vagy bármi egyéb. Például tegnap Antoine rám írt éjszaka 3/4 2-kor, hogy hol vagyok, mert ha még abban a bárban vagyok, akkor jön és találkozzunk. Már itthon voltam. Plusz, a bökkenő vele az, hogy 6 órával korábban a barátnője mellett iszogattam a mojitót, miközben Antoine koncertezett a zenekarával egy fellépőhelyen Dijonban, mint előzenekar. Miután írtam neki, hogy már itthon vagyok, megnyugtatóan írta, hogy rendben, jövő héten úgyis találkozunk. És tényleg, mert egy közös ismerősünk elhívott mindkettőnket, hogy találkozzunk.
Szóval elszúrtam egy kvázi barátságot amiatt, mert türelmetlen és önző vagyok, ahelyett, hogy vártam volna még pár napot mondjuk, amíg lenyugszom és elmúlik az egész, és élvezhetném a társaságát továbbra is. Remélem van annyira érett, hogy ha legközelebb találkozunk és azt mondom neki, hogy ne haragudj, hülye voltam, nem kellett volna letámadnom téged, rendben vagy-e, gyere, menjünk sörözni a többiekkel, akkor azt mondja majd, hogy nincs gond, persze, menjünk sörözni.
Egész héten szar kedvem volt emiatt és amiatt, mert nem történt semmi előrelépés munka ügyben a hét közepéig. Ahogy egyre rosszabbul éreztem magam cicafiú miatt, elkezdtem kapni az emaileket.
- Először a főnököm, hogy egy svédországi kutató érdeklődik felőlem (adtam be oda jelentkezést), ajánlást kért tőle, majd ismét írt neki és tovább kérdezősködött. Umea-ban lenne a munka, ami Észak-Svédország, ahol hideg van ám, brrrrr. Egy nőci csoportvezető keres posztdokot (ez lennék ugye én) 1,5 évre, ha jól emlékszem. A téma érdekesnek tűnik.
- Az elveszett versaillesi nő is előkerült csütörtök éjszaka, amikor is megírta, hogy a lista élén állok, holtversenyben egy másik emberkével. Kérdezte, hogy HA (továbbra is képtelen dönteni) engem hív el személyes találkozóra, akkor ráérnék-e március elején, majd közölte, hogy májustól hamarabb biztosan nem kezdhetnék, és, hogy ez probléma-e. Ráérek én, persze, és pillanatnyilag nem probléma a májusi kezdés sem. Fogalmam sincs miért ilyen borzasztóan lassú ez a dolog ott. A téma itt is érdekes, és ők 2 évre keresnek.
- A harmadik, akár esélyesnek tűnő hely pedig, Hollandiában Utrecht városában lévő kutatóintézet, ahol azt hiszem szintén 1,5 évre keres egy csoport új posztdokot, izgalmas témával és a legtöbb fizetéssel a 3 hely közül (plusz év végi bónusz és szabadság bónusz). A sors keze, hogy egy volt kollégám, aki januártól pont abban az intézetben dolgozik, és most pénteken találkoztam vele, és említettem neki, egyszer csak mondta, hogy hát ez az a csoport, ahol ő van. Azt mondta, hogy ejt egy-két jó szót az érdekemben, ha lesz rá lehetősége. Hálás köszönet érte!
Szóval a magánéletemen folt esett, ám a szakmai rész ott rejti magában a szikrát, ami lángra lobbanthatja a 'kárrieremet' újra. Hogy miért van ez, fogalmam sincs. Igazán örülnék, ha magaménak tudhatnám mindkettőt, mert őszintén szólva, már nem emlékszem rá, hogy milyen is az. Na de, nem szeretnék telhetetlennek tűnni; egy szép országban élek, kedves emberekkel körülvéve (akiket általában nem bántok), élvezem per pillanat a francia állam anyagi támogatását, ám szorgosan munkálkodom, hogy én is hozzájáruljak e társadalom erejéhez, és szép lassan a betegségem is elmúlik úgy 2 hét után, melyből 3 napot teljes némaságban töltöttem (pedig nem is szedtem be a szteroidot, mint gyulladáscsökkentőt, meglátva, hogy milyen más betegségek esetén alkalmazzák; pl. sclerosis multiplex és agyvelő gyulladás, és elnézve a hosszú mellékhatás listát, meg pláne. Nekem csak gégegyulladásom volt, szóval nem vágyok még gyomorvérzésre, mentális zavarokra vagy megnövekedett koponyaűri- és szembel nyomásra). Újra értelmet nyert az az érzés, amikor nem érzed a tüdődet a mellkasodban, és akárhogy fekszel, nem érzed, hogy nyomódik és szorul kifelé a levegő belőle. Köszönöm testem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése